NocadLee sfblogja

Az átlagember, hacsak nem járt le vasárnap azokra a bizonyos találkozókra, azaz – klubos szlenggel szólva – nem volt “vasárnapi tag”, legtöbbször valamelyik Petőfi Csarnokbeli rendezvényen találkozhatott a Klubbal. Itt legtöbbször előadásokat lehetett hallgatni különböző Trekes témákról, vagy epizódokat lehetett nézni a tévéfalon, ami azért volt igazán érdekes, mert vagy 10-12 egyforma márkájú és típusú tévéből állt, mégis mindegyiknek más színhibája volt… Az ember lassan megtanulta, hogy az űrbeli jeleneteket a vízszintes egyes és függőleges kettesen nézze, a belsőket meg a vízszintes hármas és függőleges egyesen. A tévéfal ma már nincs meg, pár éve lecserélték egy projektorra, ami valószínűleg hússzor drágább volt, mint az egész tévéfal együttvéve (és mondjuk fele annyira vicces). Az előadók legtöbbször a “vasárnapi tagok” voltak, de sokszor megfordult a mikrofon mögött Trethon Judit, vagy Németh Attila, aki azért a pár szinkronfordításért volt felelős, ami akkoriban kijött (meg aztán később a többiért). Attila általában a hóna alatt egy hatalmas dobozzal jelent meg, és a legfrissebb külföldi Trekes könyvújdonságokról mesélt. Később saját könyvkiadójával maga is adott ki magyarul Star Trek-köteteket, bár kétlem, hogy sokkal többet eladott volna belőlük máshol, mint a Petőfi Csarnok kistermében.

Később, amikor lassan bejöttek a sorozatok, szinkronszínészeket is hívtunk. Meghívtuk a TOS-triumvirátus magyar hangjait, Balázsi Gyula és R. Kárpáti Péter (McCoy és Spock) el is jött (Sörös Sándor (Kirk) sajnos nem  – állítólag volt néhány kellemetlen élménye az Űrgammák kapcsán), és azt hiszem jól érezték magukat. Megcsodálták az ilyenkor általában felállított Trekes kiállítást, a modelleket, újságokat, meséltek forgatásos élményeikről, és az ő benyomásaikról kedvenc sorozatunkról.

Tegyük hozzá, hogy a Petőfi Csarnok sosem volt az a szupermodern, jól felszerelt épület. A célnak azonban megfelelt. Néha ugyan elaludt a technikus (horkolásával zavarva a műsort), vagy akadt némi probléma a biztonsági őrökkel, akik nem engedtek pl. kaját és innivalót bevinni, hogy a helyi büfé szottyadt szendvicsei és lejárás határán levői gyümölcslevei jobban fogyjanak, de hát istenem… A szülinapi torta is mindig bekerült valahogy.

Itt jut eszembe Q’oto története. Q’oto klingon volt. Már az első alkalommal, amikor megjelent klingonnak öltözve, senkinek sem voltak kétségei, hogy ilyennek kell lennie egy klingonnak. Egy két méter magas HATALMAS fiatalembert tessék elképzelni. Q’oto Szlovákiából járt át, ha buli volt nálunk, hatalmas táskával a kezében, ami a látszattal ellentétben nem egy fél disznót tartalmazott reggeli gyanánt, hanem a jelmezét rejtette, aminek részét képezte mindenféle klingon szúró- és vágófegyver is. Az ajtónál álló biztonsági őr figyelmét azonban mégsem ez kötötte le, hanem az 2 és fél literes Coca-Cola, amivel Q’oto a szomját szándékozott csillapítani. Biztonsági őrünk komoran választás elé állította hősünket, miszerint vagy otthagyja az üveget és a kijáratnál visszakapja, vagy megissza ott helyben, de be nem viheti… Q’oto csak egy pillanatig gondolkozott a kérdésen, majd a magasba emelte az – ismét mondom: 2 és fél literes – üveget, és egy hajtásra kiitta.  A gyomra és a külvilág között keletkező nyomáskülönbséget egy halk büfivel rendezte, majd a tátogó biztonsági őr kezébe nyomta az immáron üres üveget, és bement a rendezvényterembe. Más ember valószínűleg helyben kapott volna infarktust a váratlan koffeintúlterhelés miatt, neki ez meg se kottyant. Q’oto ennek ellenére nagyon is kedves figura volt, sokáig járt például az egyik lánnyal, ami azért is volt különösen érdekes, mert egy pici, törékeny illetőről volt szó. Na jó, ez némileg túlzás, hiszen Q’oto mellett mindenki eltörpül. Mindenesetre érdekes helyzet lehetett, amikor bemutatták otthon. Mert az biztos, hogy pl. az ágy alá nem volt rejthető.

Több klingon is volt a klubban, akiket azért mindenki jobban szeretett, mint a borgokat. Fura pillanatokat azonban ők is okoztak. Egy másiknak is a szerelem okozta a “vesztét”, mindenki meghökkent egy kicsit, amikor a pár bejelentette, hogy három esküvőt tartanak majd: egy polgárit, egy egyházit… és egy klingont.

Éveken át állomásoztunk a Petőfi Csarnokban, tizenvalahány év sok idő. Volt olyan, akit először (10-12 évesen) még a nagymamája hozott le, aztán pár évvel később nem értette, miért nézünk rá furán, amikor menedzsernek öltözve jelent meg újból. Az idők során a tévéfalhoz hasonlóan a terem falait díszítő graffitihegyek is eltűntek (melynek prominens részét egy “Csocsó nem szemét” felirat képviselte),  helyüket ravasz fordulattal újabb, ezúttal színes kiscsávókat ábrázoló grafittik vették át.

A PeCsás bulikról még azt is tudni kell, hogy általában vasárnap voltak, és ekkor van a bolhapiac is, ahol minden sz*rt kapni lehet az illegálisan másolt dvd-ktől kezdve a lejárt csehszlovák csokoládén át a kibelezett tévékig bezárólag,  meglehetősen érdekes, félig hajléktalannak kinéző törzsközönséggel, akik időnként a büfébe is beténferegtek, hogy némi “melegítőt” vegyenek magukhoz, és néha egy-egy a rendezvényterembe is betévedt. Érthető volt tehát Ch’tka felháborodása, amikor egy pirosfarmeros, szakadt, szakállas egyén kezdett matatni a makettek és az újságok között. Ch’tka dühödt tigrisként vetette magát rá az illetőre, hogy lehordja a sárga földig… de az ürge aztán bemutatkozott. Pálfai Péternek hívták, és ő volt Quark magyar hangja a Deep Space Nine-ban. Hiába, a művész úr még nem volt egy ismert arc, de egyvalaki ezután egészen biztosan megjegyezte magának… Harag persze nem volt, Pálfai úr azóta is minden nagyobb Conon nevetve meséli az esetet.

A másik bolhapiacos sztori Chase Mastersonhoz kapcsolódik, a színésznőhöz, aki Leeta szerepét játszotta a DS9-ban. Pár napos itt tartózkodása alatt a klubtagok mutatták be neki a várost, és egyik napra egy városligeti sétát terveztünk. Ment is minden szépen, megmutattuk az Állatkertet, a Városligeti-tavat, meg a Vajdahunyadvárat és véletlenül elvetődtünk a PeCsa környékére is, amiről azt hittük zárva van. Chase teljesen felvillanyozódott, amikor kiderült, hogy a bolhapiac működik. Nos, higgyétek el nekem, a PeCsa bolhapiaca nem egy Notting Hill, nem az a hely, amit az ember szívesen mutogat a külföldi vendégeknek, de Chaset nem lehetett lebeszélni. Bementünk. Már az első saroknál röhögőgörcsöt kaptam, amikor megláttam a rózsaszínű, felnőtt méretű Disney-hercegnős hálóinget (mackófüles kapucnival), amiből, ha többet veszel, ajándékba kaphatsz egy kibelezett tévétávirányítót, Chase azonban láthatólag élvezte a dolgot. Barátja már kicsit kevésbé, különösen, amikor kiderült, hogy Chase vásárolni akar egy tucat Roy Orbison-lemezt bakeliten. Hogy ehhez egy amerikainak miért kell Magyarországra jönnie, arra sosem kaptunk választ. Chase végül nem vette meg a lemezeket, mert a pasija, és a menedzsere, Lolita együttes erővel lebeszélték róla (“Basszus, Chase, otthon megveszed az ebayen és még házhoz is viszik!!”). Lehet, hogy rosszul tették, mert másnap Chase a Váci utcában betévedt egy régiségboltba, és beleszeretett egy gramofonba (olyan nagy, klasszikus, óriás tölcséres fajtába), és kiadott érte vagy húszezer forintot. Pár lemez is járt hozzá, a jó nehéz, porcelánféle, valószínűleg az árának többszörösét fizethette rá a repülőn hazafelé a túlsúly miatt. Nem tudom, hogy sikerült-e hazavinnie, Budapestről előbb még Olaszországba ment, egy másik konra, de a cuccot a vonatra is alig tudta felrakni…

(folyt. köv.)

Akik esetleg csak most vetődtek erre, és többre is kíváncsiak, íme a cikk előző részei:

A “nulladik” rész arról, hogy keveredtem bele a Magyar Star Trek Klubba.

A cikk első része a legfurább figurákról, akikkel találkoztam

A cikk második része a klub saját űrhajójáról és további nulladik típusú találkozások